Sally Thorne: The Hating Game avagy a romantizált erőszak

Sally Thorne

The Hating Game

Véleményem

Nem tagadom, gyorsan beszippantott Sally Thorne debütáló regénye, a The Hating Game. Gyorsan ki lehet pörgetni a könyvet, nem igényel különösebb odafigyelést, és bevallom, pontosan erre volt most szükségem. Vagy mégsem? Hiába kapcsolt ki az agyam olvasás közben, azért egy-két ponton mégis megszólalt a vészjelző a fejemben.

Nem szeretnék sok időt tölteni a történet felvezetésével, hiszen a fülszöveg ehhez pont elég. Josh és Lucy élete a munkáról és a versengésről szól, de fő tevékenységük az egymás iránt érzett indokolatlan utálat gyakorlása a mindennapokban. A cím ezt jól tükrözi, ugyanis kettejük macska-egér játéka áll a regény középpontjában. Idő közben még nagyobb lesz a tét, ugyanis kettejük közül csak egyikük részesülhet előléptetésben. Azonban ekkorra már a "hating game" elég gyorsan az ellenkezőjére fordul, és a két karakter inkább a "how not to have sex just yet" játékba kezd. 

saját szerkesztés

Egy pillanatra kitérnék a manapság közkedvelt enemies to lovers trope-ra, mert itt igencsak aktuális. A regény végére érve rá kellett ébrednem, hogy ez a motívum nem nekem lett kitalálva, mert bár mindig izgatottan vágok bele, valahogy minden lovestorynak ugyanaz a vége. És itt nem arra gondolok, hogy happy enddel zárulnak, nyilván nem is várok mást. Arra gondolok, hogy az esetek többségében, mikor a pár végre összemelegedik, a pasi (mert általában a pasi) bevallja, hogy igazából már az elejétől kezdve rajong a lányért, csak nem tudott mit kezdeni a vonzalmával és inkább úgy tett, mintha gyűlölné a lányt. Én meg így forgatom a szemem, hogy aha ok, kösz a semmit. 

Elképzelhető, hogy én nem vagyok tisztában ennek a trope-nak az adottságaival, de akkor is csalódást érzek, mert ezzel a vallomással felülírják és megsemmisítik az egészet úgy, ahogy van. Miért nem lehet egyszer olyan kapcsolatot bemutatni, amiben eleinte valóban nem bírja az egyik karakter a másikat, de mondjuk idővel megtalálják a közös hangot és szép lassan szerelembe esnek?

Na de, visszatérve a regényre, volt egy másik alarming tényező, ami kicsit kiakasztott, ez pedig maga Josh. Joshról kiderül, hogy valójában egy introvertált pasas, aki szégyenlősségét bunkósággal leplezi. Ezzel még nincs is baj. A gond ott kezdődik, hogy ehhez még hozzátársul egy féltékenykedő, birtokló magatartás, ami bár nem hangsúlyos, mégis megmutatkozik pár részletben. SPOILER>> Lucy egy fontos projektjébe besegít Danny, az előző randipartnere, akivel, ha jól emlékszem, tisztázzák, hogy nem lesz köztük semmi. Azonban egyik telefonbeszélgetésük alkalmával Josh nem bírja türtőztetni magát, kikapja a lány kezéből a telefont, majd elküldi a búsba Dannyt, hogy többet ne merészelje keresni a lányt. Illetve több alkalommal ingerülten, sőt erőszakosan lép fel Dannyvel szemben. A csapatépítő paintball alkalmával Josh szándékosan meglövi Dannyt úgy, hogy nem is ellenséges csapatban játszanak. Nagyon érett vagy apukám, minden elismerésem. <<SPOILER

Ja, és még mindig tudom fokozni a dolgot, ugyanis Josh ezek mellett még egy creepy stalker is. Tudni kell róla, hogy egy rendszerető figura makulátlan öltözettel, aki a hét minden napján eltérő színű inget visel. Lucynak sikerül megfejtenie, hogy milyen sorrendben hordja az ingeket, arra viszont képtelen rájönni, hogy milyen elv szerint jelöl D vagy S betűt Josh a naptárában. Sokáig furdalja a kíváncsiság, de erre is fény derül a szerelmesek felelsz vagy mersz játéka közben. És itt kapaszkodjatok meg emberek. SPOILER>> “I record whether you’re wearing a dress or skirt. D, or S. I make a mark when we argue and I make a mark when I see you smile at someone else. Also, when I wish I could kiss you. The dots are just my lunch break.”<<SPOILER

Én csak azt nem értem, hogy lehet az ilyen nárcisztikus személyiségzavart még mindig romantizálni a romantikus szórakoztató irodalomban. Nem állítom, hogy a The Hating Game önmagában kártékony lenne, de pont attól, hogy az abuzív kapcsolatok romantizálása trendszerű a leányregényekben, nem árt ha józan ésszel állunk hozzá. Nem szabad komolyan venni ezt a regényt sem, példát pedig végképp ne vegyünk róla a való életünkben. 

És akkor így a végére még beszúrnám, hogy látszólag Sally Thorne is azon írók közé tartozik, aki az alacsony/törékeny nő vs. magas/erős férfi klisé párosát jeleníti meg, mert ugyebár még nem kaptunk ebből eleget. De ez már tényleg csak elenyésző probléma a fent említettek mellett.

Steph Pfeiffer