Olvasd kedvenced kedvencét - Mucha Dorka #23

Sziasztok! 

Zakatolunk tovább az Olvasd kedvenced kedvencét rovatunkkal és ezúttal a 21. Század Kiadó idei magyar felfedezettjét vendégeljük meg a blogon: Mucha Dorkát. Puncs című regénye idén júniusban a Könyvhéten debütált. Azóta egymás után jelennek meg a pozitív értékelések a kötet kapcsán. Ti már olvastátok? 😊 Fogadjátok sok szeretettel az írónő top öt könyves listáját!

Köszönjük, Dorka, hogy elfogadtad a felkérésünket!

.............................................

Egy megszállott olvasótól azt kérni, hogy válasszon öt könyvet olyan, mintha valami pszichopata azt kérdezné, hogy melyik öt testrészedet ne vágjam le? 😊 Mindegy, a lényeg, hogy elég hosszú listám van kedvencekből, ráadásul ez a lista mindig alakul és változik. Most éppen új regényen (titokban igazából egyszerre kettőn is) dolgozom, és most megpróbálom nektek megmutatni azt az ötöt, ami jelenleg a legnagyobb hatással van rám, és amiből tanultam valamit erről a szakmáról. 
(A listára gond nélkül tegyetek oda pár Szabó Magdát, Szerb Antalt, Garcia Marquez-t és Bret Easton Ellist.)

Sally Rooney - Normális emberek

Amikor a Puncsot először fogtam a kezemben, a 21. század kiadó sajtótájékoztatóján, Bárdos András azt mondta, hogy én vagyok a magyar Sally Rooney. Akkor még halvány lila semmim sem volt erről, és most, hogy elolvastam, talán kicsit megértettem: a Normális emberek két fiatal szerelmi története. Abszolút banális sztori, nap mint nap megtörténik körülöttünk. Megjelennek benne a mindennapi kis kegyetlenségek, a dolgok, amiket vagy jól dekódolunk egy kapcsolatban vagy nem, az állandó mi-lenne-ha kérdéssel a fejünkben. 
Azt hiszem, Rooney-t is ugyanaz érdekli egy könyvben, az alkotás során, ami engem: a hallgatás. Azok a dolgok, amiket nem mondunk ki, amiket igyekszünk elhallgatni, amikor tudatosan nem szólalunk meg. A csönd. Az a pillanat, amikor már az is felmerül bennünk, hogy ez a csönd most valakié. Az enyém, az olvasóé, a karakteré. Amikor írunk, ez válik igazán izgalmassá: hogy amit nem irok le, nem nyomom le direkt az olvasó torkán, az hogyan csapódik le az olvasóban, megérti-e az én csöndemet és az én elhallgatásomat. Rooney könyve tele van ilyen csöndekkel és elhallgatásokkal, nagyon sok sebet fel tud tépni. What a time to be alive, hogy Sally Rooney-val kortársak vagyunk!

Donna Tartt - A titkos történet

Ha kedvencekről van szó, akkor ez egyértelműen kedvenc. Egy nem hagyományos értelemben vett krimi, aminek az első pár mondatából megtudod, hogy ki fog meghalni és ki követi el. De annyira zseniális a stílus és a történetvezetés, hogy nem tudod letenni. Egyszerre fricska az egész sznob, elitista akadémiai világnak és valami egészen különleges, magával ragadó történet, ami eléri, hogy hirtelen te is klasszika-filológus akarj lenni egy isten háta mögötti egyetemen. Imádom benne az összes karaktert, azt a kibogozhatatlan szerelmi akárhányszöget, ami van, imádom a helyeket, az őrültségeket, a kattanásokat. 
Számomra az igazán jó könyv az, amit irigylek, hogy nem én írtam. Hát ez abszolút olyan.

Sylvia Plath - Naplók

Már korábban a kezembe került, és először, amikor csak beleolvastam, már tudtam, hogy mennyire meg fog viselni. Nem szeretek naplókat olvasni egyébként, egyszer követtem el korábban hasonlót és borzasztóan érintett (Szabó Magda: Liber mortis). Nagyon nehéz úgy olvasni valamit, hogy tudod, hogy igaz, és tudod, hogy mi történt azzal, aki írta. Olyan, mint amikor a filmben látod a szereplő háta mögött a gyilkost, kedved lenne rákiáltani, hogy vigyázzon. 
Plath élete nem volt sétagalopp, elég sok rész hiányzik, nagy ugrások vannak időben, és őszintén szólva, el sem merem képzelni, hogy mi történhetett vele olyankor. A mindennapi eseményeken túl iszonyatosan őszintén irt az alkotásról, és arról, mennyire összeegyezhetetlennek érzi a művészi létet a szerelemmel és családi élettel. Nem tudom eléggé ajánlani ezt a könyvet annak, írásra adja a fejét.

Margaret Atwood - A szolgálólány meséje

Órákig tudnék arról beszélni, hogy ez a mű minden tekintetben tökéletes. Politikai fantasztikum, amely nem csak megelőzte a korát, hanem konkrétan megjósolta, ami éppen körülöttünk zajlik. Nyilván ismeritek a belőle készült sorozatot, amely szerintem szintén zseniális, bár én inkább szeretek rá önálló alkotásként tekinteni, mint adaptációként. 
Atwood olyan komplexitással tud írni, olyan finom részletekkel alkot a műben újabb és újabb rétegeket, hogy az fenomenális. A szimbolika, a karakterek, a cselekményvezetés végig hibátlan. És amikor a végére érsz, olyan fricskát kapsz az utolsó fejezetben, hogy a fejed is kettéáll: egy konferenciát jó száz évvel későbbről, amikor is mindenki egyenrangú és tudósok poénkodnak Gileádon és az egész őrületen, ami ott megtörtént, sőt, még meg is kérdőjelezik, hogy igaz az, amit ez a nő elmond. (Mert ugye csak a sorozatban tudjuk azt, hogy June a neve a főszereplőnek!)

J. D. Salinger - Franny és Zooey

Nincs olyan Salinger mű, amit ne imádnék, komolyan. De ez az all-time kedvenc, és az a vicc, hogy meg sem tudtam évekig magyarázni, hogy miért. Testvérpár, kis korcs zsenik, akik nem tudnak beilleszkedni sehol sem, mert egész egyszerűen felfordul a gyomruk a világtól – úgy, ahogy pár évvel korábban Holden is mondja. 
Első olvasásra csak annyit fogtam fel belőle, hogy nagyon tetszik. Utána, amikor már kísértett pár mondat, és újra elővettem, már sokkal többet kaptam. Kicsit megtaláltam a helyem a világban, és azóta is, akárhányszor újraolvasom, azt érzem, hogy nem vagyok egyedül. (Állítólag ez magának az olvasásnak a lényege.) 
Úgy három éve félrészegen végül ki tudtam mondani, hogy miért is tetszik annyira ez a könyv: én vagyok Franny is és Zooey is egyszerre.

Ella Fisher