Lisa Genova
Megmaradt Alice-nek
Fülszöveg
A
háromgyerekes, boldog házasságban élő harvardi professzorasszony, Alice a
karrierje csúcsán van, amikor azt veszi észre, hogy egyre feledékenyebb. Az idő
haladtával gondolatai is összekuszálódnak, memóriája egyre gyakrabban hagyja
cserben. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádiumban. A függetlenségére mindig
büszke Alice összeszorított foggal igyekszik ugyanúgy élni az életét, mint
korábban, és csak a jelennel foglalkozni, de a betegség lassan úrrá lesz rajta.
Helyenként szívszorító, néhol felemelő, ugyanakkor ijesztő történet arról,
milyen az, amikor valaki szó szerint elveszíti az eszét.
|
Véleményem
Ella Fisher
A Megmaradt Alice-nek című regényt egy
kedves könyvmoly ajánlotta nekem (ezer
köszönet érte, Katie 💙). Ez a regény már nem egy mai darab, 2012-ben jelenttette meg a
Könyvmolyképző kiadó, ám a moly.hu-n
látott kimagasló eredményei miatt már régebben felfigyeltem rá. A Könyvmolykiadó
neve garanciát szokott jelenteni az általa kiadott könyvekre, ezért bátran vetettem
bele magamat a regény soraiba. Bár a Könyvmoly által ígért minőség már több
ízben sérült a szememben, szerencsére még így is rengeteg kincs bújik meg a
kiadó háza táján. No, de haladjunk tovább, úgy sincs szüksége a könyvmolyképzőnek
a reklámomra, vagy mégis? Nem hinném!
Jelen kötetünk, a Megmaradt Alice-nek
drámája egy betegség. Már olvastam elhízásról,
önértékelési zavarokról, depresszióról és szorongásról mostanság. Úgy
látszik, ez egy ilyen időszak nekem… Ezúttal az Alzheimer-kórról olvashattam
a regény keretei között. A történetben megismerkedhetünk Alice-szel, Alice
férjével és három gyermekével. A család kívülről tökéletesnek tűnik. Alice egy
sikeres egyetemi professzor(nő?), férjével egyetemben, akik nem kisebb
egyetemen, mint a Harvardon oktatnak. Gyermekeik boldog életet élnek, a család
élete felhőtlennek mondható mindaddig, amíg a kór fel nem üti a fejét, és
kisebb szimptómák képében bele nem kúszik a cselekménybe. Alice kezdi
elveszíteni kiemelkedő memóriáját, elfelejt egyes találkozókat, majd elvesztve
tájékozódási képességét döbbenten bóklászik a városban, keresve a hazafelé
vezető utat.
Eleinte Alice a klimaxra gyanakszik, ami
indokolt lenne az ő korában, ám a vizsgálatok sora mást diagnosztizál a nőnél.
Ekkor érünk el a fordulóponthoz: kiderül, hogy főszereplőnk Alzheimer-kóros. Bang-bang!
Headshot! Ez a történet rávilágít
arra, milyen hatással lehet ez a betegség az emberre, és a hozzátartozókra
egyaránt. Alice-nek nem csak egyszerűen az egyre elhatalmasodó betegséggel kell
szembenéznie, hanem a szeretteinek okozott fájdalommal, férjének visszás
viszonyulásával a szituációhoz és önmagának elvesztésével. Az ember
akarva-akaratlanul elgondolkodik a regény olvasása közben bizonyos kérdéseken. Hogyan viszonyulnék az identitásom teljes
elvesztéséhez? Szeretnék-e akkora terhet róni a szeretteimre, mint amekkora
terhet az ápolásom fog jelenteni rövid időn belül? Készen állok kiszállni a
saját életemből, elfelejteni a szeretteimet? Nagyon kemény kérdések
kavarognak a háttérben, és ezek a kételyek azok, amik igazán fojtogatóak.
Képtelenség ezt a könyvet végigolvasni elakadó lélegzet vagy pár elmorzsolt
könnycsepp nélkül.
Az emberek mindig is hadilábon álltak a
búcsúval és az elmúlással. Ez a regény éppen ezt a kényelmetlen érzést
használja fel arra, hogy hasson az olvasójára. Alice-szel megélhetjük
mindezeket, miközben érzékletes leírást kapunk a betegség tüneteiről,
lefolyásáról. A történet elején Alice még egy rendkívül intelligens nő, aki
tele van gondolatokkal, a memóriája maximumra van töltve adatokkal. Ebből az
állapotból indul utazásunk vele. Ám az út, amin lépkedünk, a kétségbeejtő sötétségbe
vezet. Alice memóriája egyre rövidebb idő alatt törlődik, és nekünk ezt végig
kell néznünk sokkos állapotunkban a fotelhez bilincselve.
Nem szeretnék senkit sem áltatni, ez a
regény nem igazán a karakterekről vagy a cselekményről szól. Nincsenek izgalmas
fordulatok, díszes bálok, szerelmi vallomások. Itt csak mi vagyunk, a betegség, Alice és a könnyek. A történet
érzelmi világa gazdag volt, de főként a szomorúság és a kétségbeesettség vonalán
mozogtunk, így kissé egysíkúnak tűnt az Írónő által használt érzelmi skála. Nem
tudtam feloldódni egy-egy megnyugtató párbeszédben – amire szükségem lett volna –, Alice férje megnehezítette a betegség
feldolgozását távolságtartó reakciójával… Természetesen megértem Alice férjét,
örülök, hogy az Írónő bemutatta nekünk milyen hatással lehet egy minket érintő
betegség a szeretteinkre. Viszont hiányoltam a napsugarat, amibe
kapaszkodhattam volna a nagy sötétségben. Elnyelt Alice nyomora, és rács mögött
tartott addig, amíg a regény végére nem értem. Ettől függetlenül csodás
élményként könyveltem el a „Megmaradt Alice-nek” című regényt.
Mindent összevetve megérte elolvasni ezt
a regényt, mert sokat megtudhattam belőle az Alzheimer-kórról. Szerettem Alice
fejében lenni és szerettem az írónő stílusát is. Meglehet, nem ez lesz az
utolsó regény, amit olvasok tőle! Lisa Genova tökéletes képet adott a
betegségről, olyan élethelyzeteket tárt elénk, amiken keresztül mi is át tudtuk
élni Alice tragédiáját. Úgy gondolom, kötelező lenne nektek is elolvasni ezt a
regényt, hogyha nem ódzkodtok a „túl
szomorú” történetektől, mert ez kétségkívül egy közülük. Vegyétek meg ezt a könyvet, és legyetek Alzheimer-kórosok pár napig, hogy rájöjjetek mi az, amit nap, mint nap értékelnetek kellene az életetekben annak ellenére, hogy a legtöbb dolog természetesnek hat. 💙
Ella Fisher
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése